40. Rész: Memories bring back you

 Zene: Lady Gaga - Always Remember Us This Way

~ Teresa Cooper ~

Két év telt el azóta hogy Ezra meghalt. De hiába telt el ennyi idő, még most sem tudtam tovább lépni. Nincs nap hogy ne jutna eszembe, vagy hogy ne álmodnám azt hogy velem és a kislányunkal van. Másfél éve megszületett Eliza és ő valamennyire enyhített a fájdalmamon, hiszen minden időmet leköti és az iránta érzett szeretetem betölti a szívem, annak ellenére is hogy teljesen olyan külsőre mint amilyen az édesapja volt. - Akkor ma korábban zárunk és én megyek Liziért a bölcsibe. - Josie szakít ki a gondolataimból. A kávézót újjá építettük az Ameliától kapott pénzből és most már ez közös bizniszünk. Josie és én együtt vezetjük a helyet ami már kezd is kicsi lenni az állandó kereslet mellett. - Igen. Én akkor kimennék a temetőbe. - jegyzem meg halkan. Ezra halálának évfordulója van, tavaly is a sirjánál töltöttem ezt a napot és ma is szeretném meglátogatni. - Rendben. - Josie mosolyodik el halványan. - És köszönöm. - nézek legjobb barátnőmre hálásan. - Mit köszönsz? - nevet fel. - Mindent. - felelem és ezzel mindent el is mondtam. Hálás vagyok neki hogy ahogy ígérte is ő és Vito is mellettem van, segítenek Elizával és nem nyaggatnak hogy lépjek túl és keressek új kapcsolatot. Amelia amikor csak beszélünk telefonon, mindig arra bíztat hogy próbáljak új szerelmet találni hogy akkor talán ismét boldog leszek, tudom hogy segíteni akar de nem értheti azt ami bennem van. Ezra volt életem szerelme és tudom hogy senkit nem tudnék úgy szeretni ahogy őt szerettem, így pedig felesleges is próbálkoznom. És persze képtelen is lennék rá. Az én szívemet Ezra magával vitte a sírba. - Szép jó napot hölgyeim. - Vito sétál be a kávézóba és Josie már a megszokott rendelésével várja, na meg persze egy forró csókkal. - Azt hittem ma már ide sem érsz? - Josie bújik hozzá és én elmosolyodom. Nagyjából egy éve jöttek össze, mondanom sem kell hogy én örültem neki a legjobban. Josie és Vito is remek emberek, jó barátaim és az hogy ők ketten szeretik egymást megnyugtató. Tudom hogy egyikük sem bántja meg a másikat és boldoggá teszik egymást. Ők Eliza keresztszülei. - Ma a miénk a kis hercegnő. - Josie újságolja Vitonak. - Akkor nagy lesz a boldogság mert Carlo bácsi jön ma látogatóba. - nevet fel Vito és a barátunk megnevezésén én is felnevetek. - Carlo bácsi? - kérdezek vissza. - Csak meg ne hallja hogy így hívod. - nevetek még mindig. Carlo is az életünk része maradt, bár messze lakik, rendszeresen meglátogat minket és mi mindig szívesen látjuk. - Ugyan már. - Vito int le, én pedig az órámra pillantok. - Mennem kell. Még be kell ugranom a virágoshoz a sírcsokorért. - jegyzem meg miközben leveszem a kötényem. - Menj csak. - Josie bíztat kedvesen. - Tessa! - Vito siet utánam amikor már majdnem kilépek az ajtón. - Mond. - mosolygok rá. - Kérlek, bármi is történik, ne felejtsd el hogy barátok vagyunk. Csak azt tartottuk szem előtt hogy mi a jó neked és a Elizának. - mondja komolyan. - Nem értelek. Mi ez a többesszám? - kérdezem aggódva, nem szokott így beszélni és most annyira sejtelmes. - Csak ezt tartsd észben. Oké? - kérdezi és megfogja a kezem. - Jól van. Bár semmit nem értek, de észben tartom. - bólintok majd zavartan engedem el őt és indulok a virágoshoz gyalog. A tizenöt perces séta közben Vito utolsó szavai járnak a fejemben, de nem tudok összerakni semmi magyarázatot arra miért is mondta amit mondott, ezért inkább el is engedem a gondolatot. Megérkezek a virágoshoz ahol hamar meg is kapom a korábban leadott rendelésem, fizetek és már megyek is tovább. Mivel jó idő van, ismét a gyaloglás mellett döntök. A temető fél órára van, de most jól is esik a séta. Közben picit elmerenghetek a múlton. Felidézhetek jó néhány kellemes élményt és emléket Ezráról. Hihetetlen hogy két év után is ennyire hiányzik. Mintha csak egy hete ment volna el. - Hiányzol. - könnyes szemekkel állok meg a sírja előtt amikor a temetőbe érek és a csokrot elhelyezem a síron. - Ha tudnád mennyire szeretlek még mindig, örökké. - suttogom magam elé miközben a sír előtt guggolok. - Én is szeretlek Teresa. - hallok meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Megdermedek és nem merek megfordulni, csak lassan felállok. - Nem vagy valóságos. Csak képzelem. - rázom meg a fejem, próbálom kizárni a hangot. Nem őrülhetek meg. - Teresa. - hallom ismét a hangját és érzem ahogy egy kéz megérinti a vállam. Könnyes szemekkel fordulok meg és Ő ott áll előttem. - Ezra. - hatalmasakat pislogok de még így sem akarok hinni a szememnek. - Te...te meghaltál. - hátrálok tőle de ő jön utánam. - Nem haltam meg. Itt vagyok. - mondja halkan. - De, itt a sírod, eltemettünk. - keresem a szavakat és közben rettegek. Valóban elment az eszem, hiszen látom, hallom és az előbb éreztem is őt, a halott szerelmem. - Hazugság volt minden. - mondja komolyan. - Minden? Mi minden? - kérdezem remegő hangon és közben tartom a két méter távolságot tőle. - Nem haltam meg aznap este. Súlyos sérüléseket szereztem de Vito megtalált és megmentett. Nem volt biztos hogy túlélem ezért azt mondta neked hogy meghaltam. Amikor felépültem úgy láttuk jobbnak ha ebben a tudatban maradsz mert a szervezet bosszút állt volna az öreg halála miatt, de így ők is azt hiszik hogy meghaltam én is. Egy ideig el kellett tűnnöm. - gyorsan beszél, de így is értem őt. És csak most kezdem felfogni amit mond. Nem én őrültem meg, valóban él és most itt áll előttem. Most már értem Vito korábbi szavait is. Tudta hogy Ezra ma ide jön. - És most már nem kell bújkálnod? - kérdezem de még mindig zavaros a fejem. Alig öt perce még a szerelmem gyászoltam aki két éve meghalt, most mégis itt áll előttem. - Nem. - mosolyodik el. Én még sem érzek most boldogságot. Persze örülök hogy él és itt van. De én megéltem azt a fájdalmat amit a halála jelentett nekem. - Teresa. - tesz egy lépést felém. - Ne gyere a közelembe. - a hangomban düh cseng, igen dühös vagyok ami meglepi őt. - Semmi nem történt meg abból amit eddig hittél. - próbál megnyugtatni de inkább csak felhergel. - Semmi? - kiáltok fel, a hangomtól zeng az üres temető. - Nekem megtörtént. Érted? Én átéltem a gyászt, a fájdalmat, én két éve végig sírom az éjszakákat. Én mindennap a lányunk szemébe nézek és érzem a hiányod. Én eltemettelek. Én belehaltam abba hogy nem vagy már velem. - sírva üvöltöm ki magamból amit érzek. - És most itt állsz előttem. - elé lépek és felnézek a szemeibe. - Mit kellene mondanom vagy tennem? - kérdezem remegő hangon. - Nem tudok úgy csinálni mintha az elvesztésed fájdalma nem ölt volna ki belőlem is egy darabot. - mondom komolyan, hiszen már koránt sem vagyok ugyan az mint Ezra halála előtt. - Csak engedd hogy veled legyek. - szinte könyörög. - Veled és a lányunkal. - suttogja. - Azt hiszed nekem nem fájt hogy nem lehetek melletted? Hogy nem élhetem át veled a gyermekünk első perceit? Nem telt el úgy nap hogy ne vágytam volna hozzátok. - mondja indulatosan és a szemeiben könnycseppek csillanak meg. - Nekem is eltelt ez a két év Teresa, nem gyászoltam, de minden más érzés amit elmondtál nekem is megvolt. Annyira hiányoztál. Nem bírok egy percet sem tovább nélküled tölteni. - beszél tovább és én hallgatom. Értem amit mond és hiszek neki, elhiszem hogy nehéz volt neki is, de én csak a saját bánatomra emlékszem, azt éltem meg én. - Nem megy. - hátrálok tőle. - Én eltemettelek. - halkan beszélek, szinte én sem értem amit mondok. - Percekkel ezelőttig is gyászoltalak. - nézem őt és közben távolodom tőle. - Neked lehet hogy hazugság volt, de nekem....- nem is bírom kimondani annyira fáj visszaemlékeznem az elmúlt két év minden percére. Szeretem Ezrát, örökké szeretni fogom de nekem most idő kell. Még fel sem fogtam igazán hogy él...hogy itt van. - Teresa. - szól utánam de én nem állok meg. - Teresa. - a hangja kétségbeesett. - Ne menj el. - kéri és hallom hogy követ, ezért én sietősebben lépkedek míg végül azon kapom magam hogy futok előle. Hátra pillantok, ő megáll és engedi hogy elmenjek...